„Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.”
(2 Korinthus 2,9)
Nem kértünk mást egyéni és közösségi imáinkban ebben az Adventben, csak Isten jelenlétét és áldását gyülekezetünkre, városunkra, és Ő meghallgatta kérésünket. Többet adott, mint kértünk, és sokkal csodálatosabban adta Önmagát ünnepünkben, mint valaha reméltük volna.
Ott volt az ünnepkört beindító adventi kézművesdélután szorgos kezeiben, az adventi vásárt és szeretetvendégségeket végig segítő és támogató asszonytestvérek, férfikör szolgálatában. Ott volt az adventi igehirdetések és gyermekműsorok üzenetében, a zenei szolgálatokban – akár kántori, ifjúsági zenekari vagy énekkari együtténeklésről volt szó.
Adta magát a házi és szemlélődő bibliaórák és nőszövetségi alkalmak meghittségében, az ifjúsági alkalmaink örömében, a kórházi betegágyak mellett és a hétköznapok egyszerű odafordulásaiban, ajándékaiban. Jelen volt intézményeink ünnepében, kicsik és nagyok karácsonyi énekeiben, verseiben, a napról-napra felhangzó karácsonyi igeolvasásokban, az idősotthon lakók és a köztük szolgálók ünnepi alkalmain, fiatalok és idősek áhítatos imáiban.
Isten jelenléte valósággá vált számunkra Szenteste délelőttjén kint a szabadtéri istentiszteleten és este bent a templomban odaforduló és bátor szeretetével. Közénk jött karácsony első napján a megterített úrvacsorai asztal közösségében és még kézzelfoghatóbbá tette szeretetét karácsony másodnapján azokban az önzetlen adományokban, amit a rászoruló családok kaptak meg.
Végtelen hála és öröm van a szívünkben Istennek kimondhatatlan jóságáért, a mellénk állított emberekért, szolgálótársakért, akik gyülekezeti alkalmainkon, csoportjainkban és intézményeinkben adták mindazt, amit tudtak, Istenünk pedig megáldotta és megsokasította azt. Végtelen öröm és hála van a szívünkben, hogy hívtuk, vártuk és Ő eljött közénk. Dicsőség és hála legyen Neki ezért!
