„Ha egy gyülekezet nem imádkozó közösség, akkor nem számít, milyen jól prédikál a lelkész, milyen szépen énekel a kórus, vagy milyen gyönyörű az épület. A lelkész és a kórus eszközök, melyeken keresztül Ő szól hozzánk, de az imádságot semmi sem pótolja. Az ima nem csupán szép érzés, lelki fejlődésed, sőt, túlélésed múlik rajta! Ezért, ha mostanában leszoktál róla, nagyon gyorsan kezdj el újra imádkozni!”
Mi, mezőtúri reformátusok szeretnénk imádkozó közösséggé válni, ezért a havi szemlélődő imaórák mellett elindítottunk tavaly egy gyülekezeti Imanapot, ahol a vasárnap délelőtti istentisztelet keretében imádkoztunk a gyülekezetünkért, városunkért. Erre az imanapra idén is sor került, és hála van a szívünkben annak megvalósulásáért, áldásaiért.
Az igehirdetés láttatta velünk Jézus szívét, aki sírt a város és az elveszettek felett, az istentisztelet záróénekének szavai pedig behívtak ebbe a közös sírásba, könyörgésbe: „Hatalmas trónod előtt sírunk az elveszettekért, Könnyek között kiáltjuk: jöjj hát el, Szentlélek!” A kettő között pedig kértünk, könyörögtünk, zörgettünk… gyülekezetünkért, városunkért, a város vezetőiért, elöljáróiért, a családokért, a fiatalokért és az idősekért, az egyedülállókért, a betegekért, a gyászolókért, a szenvedőkért. Az imádságot gyülekezeti tagjaink vezették.
Majd egy nyolc állomásos imasétára hívtuk az Imanap további részében a gyülekezetet, ahol bár mindenki a maga csendjében és Isten vezetésében kért és adott hálát, mégis „egy szívvel és egy szájjal” voltunk jelen Isten trónja előtt. Ifjúsági zenekarunk dicsőítése végig kísérte és emelte lelkünket, imáinkat fel és egyre feljebb.
Az Imanap közös ebéddel zárult, ahol megélhettük a közösséget, és az asztalközösséget is. Reménységünk, hogy az imádság nem marad abba, sőt tanít és elindít azon az úton, amin az élő Isten hív minket itt Mezőtúron.
Köszönjük mindenki áldozatos szolgálatát, munkáját, és a Dicsőség Egyedül Istené!
