Idén első alkalommal szólítottuk meg és hívtuk Isten vigasztaló igéjének és a gyülekezet megtartó közösségébe az elmúlt 1-2 évben elhunyt szeretteiket református szertartás szerint búcsúztató, gyászoló testvéreinket. Az istentiszteleten Ámósz próféta könyvéből szólt az eszméltető mondat: Készülj Istened elé! Szeretteink elvesztése olyan fájdalom, amit lassan körbenő az élet, de mint megbúvó, csörgedező patakocska, az év ezen tájékán, amikor a világ halottaira emlékezik, felszínre tör.
Halottaink ravatala és az elmúlással való találkozás bennünket is kérdőre von, mi hogyan állunk kapcsolatainkban és leginkább az Istennel való kapcsolatunkban, készen állunk-e az örök életre, amiről a Szentírás egyértelműen bizonyságot tesz. Mindannyiunk örök életének záloga Krisztus váltsághalála, ami mindenki számára ma is elérhető.
Az istentisztelet végén elhangzottak az elbúcsúztatott, eltemetett szülők, nagyszülők, testvérek, gyermekek, barátok és kollégák nevei, és egy perc csöndben emlékeztünk rájuk és a név szerint meg nem említett, régebben elhunyt szeretteinkre. Jézus szavai: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él” (Jn 11:25-26) mint igaz és valós reménység emelték lelkünket Isten gyógyító és vigasztaló jelenlétébe, szeretetébe. Emlékezésünket és a mindennapi életbe való visszatérésünket a Nagytemplom legmélyebb harangja kísérte szavával.
Istené legyen a dicsőség, hogy nála van a vigasztalás a mi szomorúságunkban!
